„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn”

HistoriaDomus Blog

Szent Gergely kultusza a Délvidéken

2015. október 23. - HistoriaDomus Blog

Méltatlanul kevesen és keveset tudnak arról, hogy a történelmi Délvidéken milyen jelentős kultusz övezte Nazianzi Szent Gergelyt. A régi egyház nagy szentje 330 táján született Arianzban, életét ugyanebben a városban fejezte be 390 körül. Már amikor megszületett is, hatalmas öröm költözött családjába. Mély lelkisége példa volt, és ezt követték is. Meglepő, hogy a keleti kereszténység ünnepli elsősorban. Annak, hogy a Délvidéken kultusza alakult ki, elsősorban a Szerémséget érintő, XII. századi bizánci hódításnak köszönhető.

neradin-selo.jpg

Szerémnyárád. Valahol erre volt a csodatevő Szent Gergely-forrás

Az Egyház együtt emlegeti és együtt ünnepli barátjával, Vazullal. Ahhoz hasonlóan ő is előkelő kappadókiai családból származott: apja egy zsidó keresztény szektához tartozott, anyja, Nonna, buzgó keresztény volt. Gergely hangja felforrósodott, ha róla beszélt. Nonna hatására az apa megtért, sőt püspök lett Nazianzban, egy vidéki kisvárosban, amelynek ma a romjai is alig találhatók. A szülőknek hosszú időn át nem volt gyermekük. Amikor elsőszülöttük, Gergely megszületett, nagy öröm köszöntött házukba. A hálás anya Istennek ajánlotta föl gyermekét. A fiú finom és érzékeny lelkű volt. Úgy érezte, hogy Isten szavának ,,zamata édesebb a méznél''.

Korának leghíresebb iskoláiba járt: a kappadókiai Cézáreában, ahol Vazullal barátságot kötött, a palesztinai Cézáreában, Alexandriában és végül Athénben. Amikor utoljára hajózott Görögországba, útja veszélyesre fordult. Nagy aggodalom fogta el, mivel még nem volt megkeresztelve. Most maga is megújította anyja ígéretét, hogy életét Istennek szenteli.

Miután visszatért Kappadókiába, rétorként jó hírnévre tett szert. ,,Barátaimnak táncoltam'', így jellemezte némi öngúnnyal ezt az idejét vallomásaiban, amelyeknek ezt a címet adta: Életem költeménye. Született szónok volt, amellett nagy segítségére volt tanultsága, érzékeny lelkülete és lelkesedni tudása.

gregory_of_nazianzus.jpg

Mély lelkisége megóvta attól, hogy a szavak felszínes csengése kielégítse. A szemlélődő és a tevékeny élet vonzása között hányódott. Ez a belső kettősség természetének egyik vonása volt. Egész életén át küzdött e feszültség föloldásáért. A magányban való élet, amelyet a filozófia és a lelki szemlélődés tesz tartalmassá, rendkívül vonzotta: ,,Semmit sem találok csodálatosabbnak, mint érzékeinket elnémítani, és tőlük távol, a testtől és a világtól elszakadva, magunkba szállni és párbeszédet folytatni Istennel, túl a látható dolgokon.''

Szülei unszolásának azonban nem akart ellenszegülni, ezért végül is Nazianzban telepedett le. Itt vette föl a keresztséget apja kezéből, aki már igen koros volt és alig tudta ellátni püspöki hivatalát. Szükségét érezte annak, hogy fiatal erőre támaszkodjék, s az egyházközösség is ezt kívánta. Így azután édesapja pappá szentelte Gergelyt. Ő azonban nehezen fogadta el e kényszerhelyzetet, melyet később ,,zsarnokságként'' emlegetett. Elmenekült otthonról és Vazulnál keresett menedéket. Barátja lelket öntött belé, s így néhány hónap múlva hazatért.

 

Élete végéhez közeledve visszavonult Arianzba, s ott filozófiával, költészettel foglalkozott és terjedelmes levelezést folytatott. Itt írta meg élete költeményét. Ma is ebből ismerjük érzékeny és szorongásokkal teli egyéniségét. Jeromos szerint 389-ben vagy 390-ben halt meg.

Szent Gergely kultuszát sajnos Délvidékről a török hódítás elsöpörte. Ám nem nyomtalanul: a Szerémségben található, Szávaszentdemeter községhez tartozó Szerémszentgergely (Grgurevci) ennek emlékét őrzi. Hasonlóképpen a középkorban zarándokhely volt egy forrás, mely csodás erejét Szt. Gergelynek tulajdonították. A legenda szerint amikor nagy szárazság miatt Szent Gergelyhez imádkoztak, megnyílott a föld, és víz tört elő. Számos feljegyzés maradt fenn csodálatos gyógyulásokról. Ez a kút, a csodatevő Szent Gergely-forrás a közeli Szerémnyárád település határában állott. A ma szerbül Neradinnak nevezett helységet a középkorban elsőként Narad in Syrmia néven említik a források. Ma egyikben sem él jelentős magyar vagy katolikus lakosság.

Lobmayer Balázs, egyháztörténész

Szent Gellért legendája a Gyergyói-havasokban

Érdekes, hogy a magyar szentek közül Szent Gellért püspök vértanú középkori kultuszáról viszonylag kevés földrajzi név tanúskodik. Most kísérletet teszünk arra, hogy magyar szenteket bemutató sorozatunk kezdő számaként feltárjunk egy érdekes legendáriumot, amely a gyergyói hegyek között élte túl a feledést.

szent_gellert.jpg

Gellért püspök 980 körül látta meg a napvilágot Velencében, egy módos patrícius család leszármazottjaként. Kezdettől fogva hitének élt: már tanulmányait is egy közeli kolostorban végezte el, ahol a Szentírással és az egyház történetével foglalkozott. Bencés szerzetesként szentföldi zarándoklatra indult, amikor - szó szerint - partra vetette a víz Magyarországon: Záránál ugyanis hajótörést szenvedtek. Így került hazánkba a fiatal szerzetes, aki a pannonhalmi apátság kötelékébe került. 

Teltek-múltak az évek, és Gellért barát a királyi udvarig küzdötte fel magát, köszönhetően kimagasló tehetségének és hitbéli buzgalmának. István király látva ezt, bizalmi embereinek sorába emelte: a Bakony erdejeiben eltöltött hét év remeteség után a Szent Király által ekkor alapított csanádi püspökség várta őt. István király halálát követően a kitört pogánylázadás megfékezésére sietett, megpróbálva országos tekintélyét és népszerűségét a keresztény hit megtartása érdekében latba vetni. Mindez nem sikerült: mint az ismert történetből tudjuk, 1046. szeptember 24-én Vatha seregei üldözőbe vették, és a később róla elnevezett Gellért-hegyről a Dunába vetették. 1083-ban Szent László király szentté avatta, azóta szeptember 24-én ünnepeljük hősies helytállását.

szentgellert.jpg

Szentgellért (Cengellér) látképe

A már említett budai Gellért-hegyen kívül van azonban még egy helységnév, amely róla kapta nevét: Szentgellért, vagy ahogy a gyergyóiak ismerik, Cengellér. Ez a néhány házból álló, 1036 méter magasan található havasi telep nem más, mint a Gyergyói-medence és a moldvai hegyek közé siető Kis-Beszterce völgye közötti átjáró, amelyhez egy igen érdekes legenda fűződik. A helyi idősebbek még máig előszeretettel mesélik azt a történetet, hogy midőn a tatárok Erdély földjére betörni készültek, a ditrói és az orotvai lófő székelyek kétségbeesetten kérték a már akkor szent életű püspök közreműködését, aki - éppen Erdélyben járván - nem habozott szeretett népe segítségére kelni. Felvezették egy keskeny ösvényen a hegy tetejére - tartja a legenda - ahonnan már látni lehetett, amint a tatár hordák a hegyen átkelni készülődnek. Ekkor Szent Gellért püspök keresztet tartott eléjük, s így szólt: "Távozzatok tőlem, Sátán kutyái!" Ezt a tatárok sértésnek vették, és hatalmas kőgörgetegeket hajigáltak a püspök felé. Szent Gellért imáinak hatására a kősziklák tüstént sajttá és ordává változtak, amin a betörő ellenség úgy elcsodálkozott, hogy a püspök előtt leborult és félelmében visszavonult. Állítólag azóta hívják a Kis-Besztercébe igyekvő patakot Sajtos-Putnának (másik nevén Sáros-Putna).

szentgellert2.jpgSzent Gellért-kápolna

Hogy mennyi a valóságtartalom ebben a történetben, amelyet az orotvai öregek oly előszeretettel mesélnek? Éppen annyi, mint a legendákban általában. A legenda ugyanis annyit jelent: magyarázat. Magyarázat valamire, ami érdekes, ami az embereket foglalkoztatja. Nyilvánvaló, hogy ezek a történetek idővel módosulnak: csak a magjuk nem változik, miközben elvesznek belőlük s hozzájuk is toldanak időről időre ezt-azt. Igen valószínű például, hogy az 1046-ban vértanúhalált halt püspök nem találkozhatott Erdélybe betörő tatár hordákkal, ám kunokkal minden további nélkül igen. 

Ami fontos, hogy a Gyergyói-havasok e csodaszép táját ma is Szentgellért-tetőnek hívják, amelyet egy igen szép katolikus zarándokhely, a Szent Gellért-kápolna ékesít.

Csiby Attila

(A szerző a történettudományok hallgatója, katolikus diakónus)

Rejtőzködő magyar emlékek Károlyváros környékén

A kulpatői Szent László-templom

Ha az olvasó elővesz egy jobbfajta Kárpát-medence atlaszt, bizonyára csodálkozva állapítja meg, hogy miközben Erdélyben vagy a Felvidéken az utolsó határszéli falunak is (általában ékesen csengő) magyar neve van, addig a horvátországi névanyag meglehetősen hiányos. Eszék környékén vagy a Muraközben még nem alakul ki bennünk az "idegen-érzet", ám amint a határ menti területeket elhagyja tekintetünk, a magyar földrajzinevek drasztikus apadásának lehetünk tanúi. A Száva völgyét elérve pedig, az olyan nagyvárosoktól eltekintve, mint Zágráb vagy Sziszek, a magyar településnév-anyag teljes hiányával szembesülünk.

A magyarázatért nem kell a szomszédba mennünk: itt nem élnek magyarok, így természetesnek vesszük, hogy az egyes falvakat, hegyeket vagy folyókat sem szólítgathatjuk édes anyanyelvünkön. Ám ez koránt sincs így - hiszen ha ez lenne az igazság, akkor miért van annyi szép magyar falunév Árva megyében, vagy éppen Krassó-Szörény vármegye területén?

kulpa.jpg

A Kulpa folyó

Ha a történelemkönyveket kinyitjuk, csakhamar észlelnünk kell, hogy ez a "hiányállapot" korántsem volt mindig így. Bár a dualizmus korának térképei következetesen horvát neveket használnak (még az olyan városok esetében is, mint a szerémségi Újlak, amelynek magyar neve azóta "visszalopta magát" a köztudatba), ennek egyetlen oka van, Horvát-Szlavónországnak az 1868. évi XXX. törvénycikk alapján megállapított közigazgatási autonómiája. Mindez lehetővé tette, hogy a magyarság elfeledje több száz délvidéki helység magyar megnevezését - amely tény, hogy gyakran nem igen különbözött a horvát név pusztán magyaros hangzású kiejtésétől. Ennek ellenére a magyar örökség részét képezik e sajátos "amnéziánk" miatt elfeledett helységnevek, helyreállításuk igencsak kívánatos lenne.

A Dráva-Száva közének helynevei, amelyek szintén "felfedezésre" várnak, viszonylag könnyen előbányászhatók. Adottak ugyanis erről a tájegységről a nagy történetírók, mint Győrffy, Csánki vagy éppen Pesty írásai, akik nagyrészt már előszedték rég elfeledett faluneveinket. Ám a Száván túli területekkel más a helyzet - annak ellenére, hogy idáig is eljutott a középkori magyar közigazgatás, hiszen Szlavónia akkoriban szervesebben kapcsolódott Magyarországhoz. A magyar helynévanyag gyakorlatilag a Gozd-havasokig, vagyis a mai Kapela-hegységig elérhetett valamikor, hiszen ez jelentette a királyi Horvátország és a szlavón vármegyék határát. Előbbi a középkor folyamán is önigazgatással rendelkezett, ezért oly ritkák és leginkább egyszerű átvétellel (pl. Fiume, Portoré) vagy éppen tükörfordítással (pl. Szentgyörgy, Krempoteszentjakab) keletkeztek az ún. Magyar Tengermellék (Littorale Hungaricum, Ugarsko Primorje) magyaros helységnevei.

A Gozd-hegység és a Száva közötti, az 1918 előtti közigazgatás szerint Zágráb megyéhez tartozó rész azonban tartogat még meglepetéseket a széles olvasóközönség számára. Említést érdemel például Kulpatő, amelyet ma leginkább Pokupsko néven találunk meg térképeinken, annak ellenére, hogy középkori magyar nevét a horvát történészek is elismerik. A Vukomeri-dombság ölelésében, a Kulpa (Kupa) folyó partján fekvő települést első ízben 1359-ben említik a források, méghozzá Colpateu (Kolpatő) posseesione, azaz Kulpatői uradalom néven. A későbbiekben többször is felbukkan, hol a magyar Kulpateu (Kulpatő), hol a latinos Culpatum alakban. Egyes iratok a Culpatw formát adják meg, amely hűen bizonyítja, hogy a középkorban még nem létezett helyesírás. Érdekes, hogy horvát (szláv) nevével csak a XV. században találkozhatunk először: Pokupye. A török fenyegetés idején Kulpatőnél egy egyszerűbb váracsot emelt a zágrábi püspök, amit az 1524-es, Túrmező ellen intézett oszmán hadjárat után megerősítettek. Ettől kezdve a déli határainkat védő végvárrendszer fontos részévé vált, a szábor többször is foglalkozott sorsával. Ma ebből nincs már sok, ám a falu 1736-ban épült erődített, barokk Nagyboldogasszony-temploma (vagy ismertebb nevén Szent László-temploma) mindenképpen megér egy látogatást. Az oltár főalakja ugyanis Szent László magyar király. Ehhez egy helyi legenda is fűződik: amikor a lovagkirály 1095 tavaszán átkelt a Száván, s mielőtt Péter (Petúr) horvát királyt a róla nevezett hegyekben (Péter Gozdja, horvátul: Petrova Gora) legyőzte volna, a kulpatői átkelőnél megpihent. Állítólag ezt követően csodák történtek azon az útvonalon, amelyen járt - legalábbis Nikola Buconjić történetíró erről számol be művében.

kulpato.png

Kulpatő (Pokupsko) temploma

A Túrmező (Turopolje) környékén, a Kulpa mentén azonban nem ez az egyedüli magyar név. Nem sokkal lejjebb, Sziszektől (Sisak) nem messze a folyó két partján találjuk Ófarkasfalva (Stari Farkašić) és Újfarkasfalva (Novi Farkašić) helyeket, amelyek a középkorban egy települést alkottak Farkasfalva (Farkas villa, ill. Forkosfalawa) néven. A horvát név, kissé eltorzulva bár, de hűségesen őrzi a magyar megnevezést. 

Természetesen, túlzás volna azt állítani, hogy a Kulpa völgye bármikor is magyar vidék lett volna. Csupán azt kell belátnunk, hogy a középkori magyar állam karaktere ide is kiterjedt, kultúrateremtő ereje itt is hatni tudott. Erre utalnak a magyar falunevek, a magyar vonatkozású műemlékek (pl. Kulpatő temploma). Ezen az sem változtat, hogy a legtöbb településnek még a középkorban sem volt valódi magyar neve, inkább csak magyar hangzású átirata. Ám ez semmire sem bizonyíték önmagában, hiszen ezek a településnevek olykor nem is a horvátból erednek. Ennek ékes példája a Kulpa folyása mentén található Piszárovina (Pisarovina) község, amely saját mikrotérségében központi szerepet tölt be. Neve horvátul nem jelent semmit, olyannyira, hogy egy kedves legenda próbálja magyarázni nevét, miszerint az elnevezés a "pij Sara vina!", vagyis "Sára, igyál bort!" felszólításból eredne.

A történelem kerekét már nem lehet visszafordítani. Ám abban senki sem akadályozhat meg minket, hogy egy-egy tengerparti nyaralás alkalmával ne tegyünk egy csekély kitérőt Kulpatő Szent László-templomához, tiszteletünket tenni nagy királyunk dicső emléke előtt, e kedves tájat édes anyanyelvünkön szólítva.

Horogszegi Aladár

Források:

  • Csánki Dezső: 1890 Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. A m. tud. akadémia megbizásából. I-V. kötet. Budapest. (Hunyadiak kora Magyarországon VI.)
  • Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301-1457. I-II. MTA Történettudományi Intézete, Bp.
  • Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I–IV. Bp.
  • Nada Klaić: Zagreb u srednjem vijeku (Povijest Zagreba), Knj. 1" SN Liber, Zágráb, 1982.
  • Tadija Smičiklas: Obrana i razvitak hrvatske narodne ideje od 1790. do 1835
  • Nikola Buconjić: Grof Petar Zrinjski i knez Krsto Frankopan (1920.)
  • Nikola Buconjić: Grob do groba (roman, Katolički tjednik, 1942/43.)
  • Gjuro Szabo: Sredovječni gradovi u Hrvatskoj i Slavoniji. Zágréb, 1920.

Adalékok a Cvölferek és Gúnya megismeréséhez

Talán nem tévedek túl nagyot, ha azt állítom, hogy kevés magyar hallott a Cvölferekről - tulajdonképpen az sem kizárt, hogy ezidáig senki. Így nevezik ugyanis a mai napig a hajdani Határőrvidék kilenc horvátajkú települését a Száva mentén, az 1918 előtt Szerém vármegye részét képező Zsupanya (Županja) környékén. Pedig okunk lenne tudni róluk - bár tisztán horvát etnikumúak, mégis számtalan szempontból van magyar vonatkozásuk. Területe nagyjából a hajdani Alsáni uradalomnak feleltethető meg.

terkep_cvelferek.png

A kilenc cvölfer falu elhelyezkedése a térképen

Kilenc határőr falu az osztrák közigazgatás alatt álló Péterváradi ezred, kisebb részben pedig a Bródi ezred területén, a Szlavóniai Határőrvidéken. Neve katonai szakkifejezésből, a tizenkettedből ered. Tizenkét sereget állítottak ki ezen falvak akkor, amikor még a Száva nem a horvátok és bosnyákok, hanem a Habsburg birodalom és Törökország határa volt. Éppen ezért németül Zwölfernek, vagyis Tizenketteseknek kezdték nevezni az itt található településeket, amelyeket horvátul Cvelferijának mondanak. Név szerint: Vérbánya (Vrbanja), Sályi (Soljani), Sztrosince (Strošinci), Drenóc (Drenovci), Juricse (Đurići), Racsinovc (Račinovci), Gúnya vagy régi nevén Alsán (Gunja), Rahova (Rajevo Selo), valamint Podgáj (Posavski Podgajci). Lakosai török elleni harcokban edződött határőrök, granicsárok (graničari) voltak.

Közülük elsősorban Gúnya (Gunja) érdemel említést, amelynek régi magyar neve Alsán - már nem használatos. Hajdan váráról volt híres a középkorban még Valkó vármegyéhez tartozó település. Jelenleg a vár maradványai a Száva partjától nem messze, a Mosony (Mašanj) nevű dűlőben rejtőznek. A magyar örökség részét képezik, akár az a néhány földrajzi név - így maga a Mosony-dűlő is - amely túlélte a középkor viharait. 

Gúnya nevezetessége az eltűnt váron kívül szép klasszicista stílusú, Szent Jakab apostol tiszteletére felszentelt katolikus temploma, amely 1848-ban épült. A Határőrvidék feloszlatását követően Szerém vármegye része lett, 1886-tól MÁV vasútvonal kötötte össze az ország többi részével. Meglepő, hogy a határőr népek még a polgári közigazgatás bevezetésekor is zadrugákban éltek. 1910-ben 1415 lakosa volt, 123 magyar, 129 német, 994 horvát és 59 szerb.

crkva_u_soljanima_1945.JPG

Sályi (Soljani) római katolikus temploma

A többi cvölfer faluban ennél is alacsonyabb volt a magyarok aránya. Drenócon 2575 lakosból 95-en voltak magyarok, 1677-en horvátok, míg 633-an németek. Fő nevezetessége a késő barokk Szent Mihály-templom. Podgáj 1071 lakosából csak 16 vallotta magát magyarnak, a nagy többség már akkor horvát volt. Az 582 lakosú Juricsén 55-en jelentkeztek magyarnak az 1910-es népszámlálás idején. A legnépesebb cvölfer község akkoriban Vérbánya volt, ott 2691-en éltek: 96 magyar, 150 német, 1862 horvát.

S hogy mi lett e kilenc település összesen 483 magyar lakosával? Az 1991-es adatok nem hagynak bennünk kétséget: mindössze 13 magyar nemzetiségűt írtak össze. A térség ma már tisztán horvát vidék, ám két településen, Gúnyán és Rahován jelentős számban élnek bosnyákok is.

Vérbánya egyébként megérdemel még némi figyelmet, főként igen ízléses barokk temploma miatt. 1443-ban találkozunk nevével első ízben, Werbanya alakban. A törökök 1536-ban elfoglalták. A település neve egyébként nem "szó szerint" értendő: lévén, hogy itt sohasem bányásztak semmit, főleg nem vért. A település mellett kanyarog a Vér (Virovi) nevű folyócska, amely a Báza (Bosut) mellékága. S bár romantikus történelmi magyarázatot könnyen találnánk e név mellett - hiszen valóság, hogy itt a végvári harcok idején vér folyt - neve alighanem egy másik szavunkból, az üverből ered. Székelyföldön ez a szó ma is él, kiszáradt patakmedret jelöl. Így lehet az, hogy a középkorban létezett is egy Vérfalva is. A településtől északnyugati irányban, Atak (Otok) és Bosnyáki (Bošnjaci) között lelhető fel a hajdani Vérvár csekély maradványa, amelyből már csak a Gradina dűlőnév valóság. Így múlik el a mi világunk dicsősége...

Horogszegi Aladár

Megalakult a HistoriaDomus Blog!

Örömmel értesítjük olvasóinkat, hogy 2015. március 31-én létrehoztuk a HistoriaDomus Blogot, amely a Kárpát-medence magyar és nem csak magyar vidékeinek kutatásával, bemutatásával foglalkozik. Elsődleges feladatunknak a szakmai munkát tekintjük: a szakmai hitelesség és szakmai tisztesség elve által meghatározottan kutatjuk tágabb szülőföldünket.

Historia domus annyit jelent, minthogy a ház története. Ezt a szót használták az egyházi helyek feljegyzéseire, amelyeket évszázadokon át vezettek. Ahogy a Magyar Katolikus Lexikon szócikke fogalmaz: "egyházi intézmények fontosabb eseményeit tartalmazó könyv, a plébániák és szerzetesházak történeti kutatásának fő forrása. Vezetése a házfőnök és a plébános feladata."

A mi olvasatunkban a Kárpát-medence, amely a Hazánk, egy jelképes Ház - ennek a háznak a történetét kívánjuk feljegyzések formájában füzetbe gyűjteni, egy-egy vidék tekintetében. Bízunk benne, hogy olvasóinkat ennek a kihívásnak a teljesítése sok izgalommal és üde tudással fogja megörvendeztetni!

A HistoriaDomus csapata